1. Fejezet- Móka a szállóban

Sziasztok a nevem Corin Richardson. Az apám Kevin Richardson, a Backstreet boys egykori énekese. Ki kellett lépnie. Nekem sosem mesélte hogy miért. Anyukám Lorelai Richardson divattervező. Az USA-ban születtem a New York-i Manhattan- ben. 17 évesen már nem bírtam az állandó amerikai nyüzsgést így elköltöztem Londonba. Egy szállodában élek aminek a neve Stars. Naponta több híresség is megfordul arra. A szállodában dolgozok. De mellette énekes ként építem a karrierem. Már két éve élek a szállodában és egy nagyon jó barátra találtam. Lucy Stars. Az ő apjáé a szálloda (kicsit sem egoista a pasas). Nemrég egy fiú barátot is szereztem. Conor Maynard. Ő szintén énekes. Mi hárman viszünk életet és fényt a szálló életébe. Amúgy meg nagyon sok dolgot csinálok a szállodában. Szórakoztatom az embereket akik ott vannak. De emellett nekem van a legfontosabb feladatom. Én vagyok a reggeli és ebéd közti időben a szólóénekes. Szóval én ébresztem őket. De most erről ennyit. Kezdődjön a londoni tündérmese.

Egyik reggel az ágyamban feküdtem még amikor megláttam hogy milyen szépen süt a nap. Ennek örültem. Végre szép az idő. "Te jó ég nekem kell ma ébresztenem!!!" jutott eszembe. Kipattantam az ágyból, megszédültem és azzal a lendülettel visszazuhantam az ágyba. "Béna!" gondoltam. Lassan és óvatosan megpróbáltam kimászni a milliónyi párnáim közül. Felkaptam egy rövid gatyát és egy hülye feliratos felsőt amit még Lucy hagyott a szobámban. Valami One Direction állt rajta vagy mi a szösz.

Végül is nem is rossz a felirat. Valami banda lehet ahogy a barátnőmet ismerem. Lementem az előcsarnokba és Lucy fogadott.

-Jé! Rajtad meg mi van?
-Amm... Remélem nem haragszol. Minden ruhám a tisztítóban van.
-Jaj dehogy. De a ma reggeli szóló a tiéd! Siess! És csak ügyesen- a kezembe nyomott egy mikrofont és a színpad felé kezdett lökdösni.
-Lucy! Tudom hogy hol van a színpad!- és lazán felléptem a közönség elé. Mindenki tapsolt. Amikor elkezdtem énekelni Selena Gomez-től az As a blonde (Mint egy szőke) című dalát.

 A közönség közt felbukkant Conor. "Mit keres itt?" kérdeztem magamtól. De nem tudtam erre koncentrálni. Lekötött a zene. Nem szabad elszúrnom. Ma kivételesen sokan vannak a reggeliző asztaloknál. Miután elénekeltem a dalt lementem Conorhoz.


-Akkor ez a büntetésed az egoizmusodért!- az egészet végigröhögtük. Egy kicsit sem néztek minket őrültnek a reggeliző vendégek. De nem érdekelt minket.
-Khmm...!!!- hallottuk a hátunk mögül. Conor velem a nyakában megfordult és a szállodaigazgató volt az.
-Ez nem játszótér! És nem is kocsma!- mondta szigorú arccal.
-Én kaphatok egy felest?- viccelődött Lucy miközben az apja vállát böködte. Conor letett. "Végre biztonságos talaj!" gondoltam.
-Kislányom!- fordult meg mosolyogva Mr. Stars. Átölelte lányát és közben Lucy intett nekünk hogy "Futás van mert ha az apja elkap minket nem lesz jó vége!" Így menekülőre fogtuk. Kirohantunk a portára. Miután megálltunk nagy lihegés közepette a hangos nevetéstől szakadoztunk mint az internetkapcsolat. Ilyen bolondok is csak mi lehetünk.
-Ez egy hajszálon múlt!- lihegett Conor.
-Ja! Mr. Stars elég mérgesnek látszott.
-Igen!- mondta és a fejembe húzta a sapkáját.

-Mégis mi folyik itt? Fontos vendégeket várunk! Ne viselkedjetek ilyen gyerekesen!- szólalt meg Margaret aki az aznapi portás volt.
-Vendég?- néztünk fel egyszerre.
-Igen! Vendégek! És nagyon...
-Híresek!- vágtam közbe.

Conor fejére elég durván visszatettem a sapit és futni kezdtem a konyha felé. Conor őrült módjára kergetett. A konyhához vezető lépcső túl hosszú volt ahhoz hogy csak simán átrohanjak rajta. A korlátra pattantam és lecsúsztam. A végén leestem a földre. Néhány másodperc múlva Conor is beesett a konyhába. Pont rám érkezett. Legurult rólam. Egymás mellett feküdtünk és fulladtunk a nevetéstől. A konyhások odajöttek körbeálltak minket. Percekig nézték hogy fetrengünk és közben nem tudjuk abbahagyni a röhögést. Ők is hangos nevetésbe kezdtek. Már fájt a hasam így megpróbáltam felállni de keresztülestem Conoron. Egy konyhás szerencsére elkapott.