131. Fejezet- Vissza a pokolba

Reggel elég rosszul ébredtem. A laptopra görnyedve nem túl jó ötlet az alvás. Ráadásul az arcomon ott volt az a sok gomb lenyomata. Na jó! Még talán vicces is volt. Mikor ránéztem a laptopra megláttam a hátteret.

-Jó reggelt Nick!- köszöntem a képnek.

-Mrs. Zombi! Lefárad reggelizni az egyszerű emberi nép közé vagy tovább csodálja azt a képernyőt?- lépett be Reila. Lecsaptam a laptopot és felé fordultam.
-Igazán szellemes vagy drága barátnőm!- mondtam gúnyosan.
-Szerelmes vagy egy zombiba!- kidugta a nyelvét én meg elkezdtem csikizni.
-Mi?- kérdeztem hangosan ő meg röhögött.
-Hagyd abba te zombiimádó!
-Nem veszed el a jó kedvemet ilyen baromságokkal- mondtam nagyképűen.
-Még azzal sem hogy ma visszamegyünk a suliba?- amint kimondta leszálltam a földre. Nick hirtelen mintha kiugrott volna a gondolataim közül és a helyére a suli került. Ezzel véget ért az álomvilág.
-Menjünk le reggelizni!- mondtam halkan.
-Bree! Várj! Nem akartalak megbántani!- fogta meg a csuklómat Reila.
-Ne! Hagyd!- mondtam és elindultam lefelé a lépcsőn.
-Jó reggelt Mrs. Zombi!- köszönt mindenki egyszerre. Én csak intettem egyet és nem törődtem a gúnyolódással bementem a konyhába és töltöttem magamnak egy kávét.
-Jól vagy Bree?- lépett be Lilka a konyhába.
-Ja! Csak nincs kedvem visszamenni. Szeretnék még a saját álomvilágomban maradni.
-Tudom! De előbb vagy utóbb szembe kell nézned mindenkivel. És én itt leszek!- megölelt és jó volt hogy van még valaki aki nem gyűlöl.
-Hé! Minket miért hagytok ki az ölelésből?- kérdezték a lányok és abban a pillanatban csatlakoztak az öleléshez.

~A suliban másnap:

Szinte mindenki levegőnek nézett ahogy végigmentem az iskola épületén. Csak azok álltak velem szóba akik tudták rólam az igazat. De velük szívesen beszélgettem. Szinte minden pillanatban Nicholas járt a fejemben. Ez a füzetemen is látható volt mert tele volt rajzokkal és mindenféle firkával.
-Nicolas Hoult? Csak nem a legjobb ügyfeled?- kérdezte Chole elég megvetően.
-Nincs jobb dolgod?- kérdeztem de rá se néztem.
-Tudom az igazat! És egyszer bevallod nekem is- mondta és kiment a teremből.
-Briettha!- szólt a tanár.
-Igen?- fordultam vissza az ajtóból.
-Szeretném ezt átadni! A tanáraid féltenek- mondta és egy cetlit adott át.

Dr. Andrew Roberts

Iskolai tanácsadó

7. iroda

Nem kérdeztem semmit csak bólintottam és kimentem. A szekrényeknél lepakoltam mindent és a papírra néztem. Mit tudhattak meg a tanárok? A pletyka talán túl gyorsan terjedt el? Megkerestem az irodát és bekopogtam. A tanáraimnál fiatalabb férfi nyitott ajtót. Beengedett és leültetett egy fotelbe ami az íróasztalával szemben volt.

-Tudja miért van itt?- kérdezte a tanácsadó.

-Mert a tanárok szeretik beleütni az orrukat más dolgába?

-Nem! Igaz amit mond de nem erről van szó! Az első hetét végigfigyeltem és nem tetszett amit láttam. Ráadásul az igazgató pontos leírást adott meg nekem önről de egy állítás sem volt igaz. Ön az igazgató szerint szeret barátkozni. Ahogy én láttam maga tényleg barátkozik de csak mert muszáj.

-Szóval jobb lenne ha nem barátkoznék?

-Nem így értettem. Hallottam a munkájáról és meglepődtem azon hogy egy ilyen erkölcsös lány mint maga...

-Nem tud semmit az életemről! Nem tudja hogy miért kényszerítenek ebbe a helyzetbe. Nem tudja hogy milyen szembenézni a bűntudattal amit minden átkozott napon le kell nyelnem. Nem tudja milyen ha kihasználják az embert. És egyáltalán nem tudja hogy honnan jövök. Amíg nem ismer igazán addig ne elemezgessen! Szeretnék erkölcsös lenni de van valaki aki nem engedi! Valaki mindig visszahúz és alig várom hogy kikerüljek ebből a nyomorult életből!

-Kisasszony kérem nyugodjon meg!

-Nem nyugszok meg! Tudja milyen szar szembenézni a tükörképemmel reggelente? Amit látok az nem én vagyok! De nem lehetek önmagam amíg nem teszek előre egy lépést. És amint említettem ez lehetetlen! Szóval kérem ne ítéljen el azért mert zsinóron rángó báb vagyok! Ég önnel Mr. Roberts! Remélem jól szórakozott!- kiabáltam és kimentem az ajtón. A sírást nem bírtam visszatartani. A folyosó közepén zokogva estem a földnek. A szívem úgy zakatolt a méregtől mint még soha. A levegő nehéz lett körülöttem.

-Bree! Mi a baj?- valaki rohant felém. Amikor felnéztem láttam hogy Alex volt az.

-Tűnj innen!- mondtam halkan. Felvett a földről és kivitt a suli elé az utcára. Leültetett és mellettem foglalt helyet.

-Normális esetben tudnám hogy mi a bajod. De most nem...- nem bírtam tovább. Nem akartam a szövegelését hallgatni így a nyakába borulva sírtam. Nem tudom megbocsátani amit tett a bulin de jól esett rendesen kisírni minden hülyeséget ami a szívemet nyomta.
-Sajnálom...- mondtam szomorú hangon.
-Mit? Nekem kéne elnézést kérnem- nézett a szemembe.
-Részegek voltunk... és nem tudtad...
-De tudtam!
-Mi?
-Jól tudtam hogy mit csinálok. Nem pont úgy akartam mert azt terveztem hogy egy szobában esek neked. De te meg Chole félrevonultatok.
-Ja! És ez a lehető legnagyobb baromság volt. Ezzel kezdődött minden. És nézd meg mi lett belőlünk. Te egy szoknyapecér én meg egy kurva.
-Nem vagy kurva! Én tudom! Áldozat vagy!
-Észrevettem valamit! Te olyan fura vagy. Egyszer tök rendes vagy máskor meg egy tapló.
-Ez az én szerepem! A tiéd szerinted milyen?
-Nem tudom. De úgy érzem nem ilyen.
-Gondolkodj rajta és ha jutottál valamire... csak oszd meg velem- mondta és felállt. Mikor elindult utánaszóltam.
-Te tudod meg első ként.

Sziasztok! Köszi hogy elolvastátok! Imádlak titeket :) 1 komi itt és 2 visszajelzés Facebook-on és már kezdem is a következőt. Puszi: Sarah :*